Beköszöntött az ősz utolsó hónapja. A 2. osztályos gyerekek az őszi szünet után kipihenve, feltöltődve, derűsen tértek vissza az iskolába. Ági nénivel a tanító nénijükkel leültek körbe a szőnyegre és elmesélték mi történt velük az októberi vakáció alatt. Bevallották, hogy nagyon jó volt otthon pihenni, játszani, kirándulni, de már várták, hogy találkozzanak a barátaikkal és tanító nénijükkel. Amikor befejezték a beszélgetést Ági néni szólalt meg:
– Boldog vagyok, hogy mindenkinek jól telt az őszi szünet, de most már üljünk a helyünkre – kérte Ági néni
– Ági néni, ne tanuljunk még ma! –kérték sóvárgó, csillogó szemekkel a gyerekek.
– Akkor mit szeretnétek csinálni? – tudakolta mosolyogva a tanító néni.
– Beszélgessünk, meséljünk, játszunk! – vágtak szinte egymás szavába a gyerekek.
Ági néni szeretettel nézett körbe kis csapatán és már tudta, hogy ma bizony nem lesz tanulás. Úgy is olyan ügyesek nem maradnak le semmiről. – Tűnődött magában.
Ebben a pillanatban, amíg a tanító néni töprengett, mintha a meseláda is meghallotta volna a gyerekek és Ági néni gondolatait, nem hiába csodás meseláda. Halk zenélésbe kezdett és óvatosan leereszkedett a szőnyeg közepére. Amikor leért bámulatos dolog történt, ahogy kitolódott a novemberi fiók úgy telt meg az osztályterem csillogó ködfoltokkal, zúzmarás levelekkel. A gyerekek szájat tátva maradtak attól a gyönyörűségtől, ami körbe vette őket. Izgatottan szólalt meg Tomi:
– Húúúúúú de izgi, kaptunk egy újabb mesét.
Ági néni örömmel vette ki a papírtekercset és el is kezdte a mese olvasását.
Hetedhétországon is túl, az Óperenciás tengeren is túl, az üveghegyeken is túl, élt egyszer egy király, egy királynő és egy királyfi. A királyt Cimborabos királynak hívták, a királynőt Barátnőszikének, a királyfit Pajtitusznak. Nagy szeretetben, boldogságban éltek. Az udvar népe leste a kis királyfi minden kívánságát. Ugrottak minden szavára, játszottak vele. A királyi család és az alattvalók szemefénye volt a gyermek.
Ahogy Pajtitusz cseperedett igaz, hogy mindent megkapott jóságos szüleitől, de szíve mégis megtelt szomorúsággal. Rosszkedvű lett, nem volt kedve már az udvar lakóival játszani, csak ült a szobájában egykedvűen. A királyi család nagyon megrémült, milyen betegség lehet, ami gyermeküket kínozza. A legjobb tudósokat, orvosokat hívták a városból, országból, az Óperenciás tengeren túlról, hogy derítsék ki mi lehet gyermekük szomorúságának oka. A sok tudós, doktor csak rázta a fejét, amikor a király érdeklődött a fia hogyléte felől, hogy ők bizony nem tudják, mi lehet a királyfival.
– Szedte vette teremtette- mérgelődött a Cimborabos király- én már pedig addig ki nem jövök a fiam szobájából, amíg nem tudom meg mi bántja. Hívta magával Barátnőszike királynőt is.
– Barátnőszike, feleségem gyere, tarts velem derítsük ki mi szomorítja egyetlen gyermekünk szívét -szólt kedvesen, s ezzel kézen fogta élete párját és bementek a királyfihoz.
Nem is gondolnátok miért volt az Pajtitusz úrfi szomorú. Elmesélte királyi szüleinek, hogy ő amikor a palota udvarán a felnőttekkel játszott meghallotta, ahogy a faluban a gyerekek épp iskolába sereglettek. Olyan vidámak voltak, nevetgéltek, beszélgettek, játszottak a vásártéren és utána nagyon szomorú lett. Egymásra nézett a király és a királynő, csodálkoztak, de nagyon boldogok voltak, hogy fényderült mi nyomasztja a gyermekük szívét. Ekkor Pajtitusz egy kérdéssel fordult Cimborabos király felé:
– Felséges király apám engedd meg, hogy én is játszhassak és iskolába járhassak a többi gyerekkel- kérlelte apját reménykedve a királyfi.
A Cimborabos király és Barátnőszike királynő gondolkodóba estek, hogy mitévők legyenek, mit is csináljanak. Ekkor a király hirtelen a fejéhez kapott:
– Megvan kitaláltam, ha azt szeretnéd, hogy a palota kapuján kívül találkozz gyerekekkel és közéjük járj iskolába, ki kell állnod három próbát – mondta.
A királyfi szeme felcsillant, örömmel kíváncsian nézett király apjára.
– Juj de jó, juj de jó, úgy izgulok és várom már felséges király apám! Mi lesz az első próba – kérdezte és odaszaladt megölelte szüleit.
– Az első próbát a lovagjaink állítják össze neked, holnap kelj fel korán, reggeli után találkozunk a lovagteremben.- mondta Cimborabos király komoly hangon, de mosolyogva és játékosan megkopogtatta a kis királyfi fejét.
Eljött az első próbatétel napja, Pajtitusz úrfi alig bírt aludni a nagy izgatottságtól, de tudta, hogy mindent meg fog tenni, hogy ki állja a próbát. Reggel korán már a lovagteremben várta a feladatot. Az első próbán sok mindent szükséges volt teljesíteni, kapott egy zsákot és abban kellett áthordani egyik helyről a másikra egy kisebb farakást. A lovagok még abban is agyfúrtak voltak, hogy a királyfi tudja-e melyik a bal és jobb keze. Pajzsot kellett hol az egyik, hol a kezébe venni mikor mit mondtak neki. A sikeres próbatétel után kapott a lovagoktól egy jó tanácsot, de ne feledd Pajtitusz többet ésszel, mint erővel! A királyfi úgy szaladt, mint még soha, hogy közölje szüleivel az örömhírt, hogy sikerült az első próba. Cimborabos király és Barátnőszike királynő nagyon örültek. A király boldogan ölelte magához gyermekét és így szólt:
– Halld akkor a második próbát, amit a tudósaink állítottak össze.
– 5 szénarakás meg 3 szénarakás összehordva hány szénarakás?- kérdezte Tudós Tódor
Járkált a királyfi fel alá a trónteremben egyszer csak örömmel kiabálja a választ:
– Mi sem egyszerűbb, hát egy- kiálltja fülig érő szájjal. Teljesítette a második próbát is.
– Jól van fiam büszke vagyok rád, holnap jöhet a harmadik próba, de hogy mi majd csak reggel tudod meg- mondta sejtelmesen és feleségére bazsalygott.
Mindenki nyugovóra tért, a királyfi is mély álomba merült, elfáradt a próbatételektől és az izgalomtól. Reggel a kakas kukorékolására ébredt, és azonnal eszébe jutott, hogy eljött az utolsó megmérettetés napja. Kipattant az ágyából és már rohant is a trónterembe. Szülei már nagyon várták.
– Drága gyermekünk az utolsó próbatételt bizonyára már nagyon várod. Ezt a feladatot édesanyád és jó magam találtuk ki számodra – mondta kedvesen a király- bebizonyítottad, hogy erős vagy, az eszed is a helyén van. El is mondjuk, hogy mi az utolsó próbád- és Pajtitusz királyfi kezébe adtak egy táskát, amiben irka volt, palatábla és spongya. Nincs más dolgod, öltözz át kényelmes öltözékbe és mehetsz az iskolába.
– Ez tényleg igaz, mehetek iskolába a többi gyerekhez? Ez az utolsó próba, hát ez pompás-örvendezett az úrfi, és már szaladt is átöltözni
Szülei kikísérték a palota kapujáig, elbúcsúztak tőle nagy öleléssel és sok sikert kívántak neki az iskolához.
Amikor beérkezett a gyerekekhez csodálkozva nézték, hogy ki az új kisfiú. Rögtön körbevették, kérdezgetni kezdték:
– Honnan jöttél, mi a neved, te kicsoda vagy?-faggatták a gyerekek.
A tanító néni lépett oda és bevezette a gyerekeket az iskolába, leültek és nyugodtan beszélgetni kezdtek.
– Gyerekek mától lesz egy új osztálytársatok fogadjátok őt olyan szeretettel, ahogy szeretnétek, hogy titeket fogadjanak. –kérte Kedves Sára, a tanító- Mutatkozz be a többieknek Pajtitusz!
A királyfi bátran felállt, elmesélte, hogy itt lakik nem messze az iskolától és mennyire vágyott már arra, hogy találkozhasson a gyerekekkel.
– Ezt nem értem, ha itt laksz a közelben akkor miért nem találkoztunk eddig?- kérdezte a cipészmester fia Jancsi.
– Én a palotában lakom és igaz, hogy nagyon szeretem a szüleimet, és mindenkit, aki a palotában van, de nagyon egyedül éreztem magam. Főleg azóta, hogy meghallottalak titeket, milyen vidáman mentek az utcán és játszotok közösen a piactéren, Úgy éreztem nekem is szükségem van társakra, pajtásokra -ismerte be Pajtitusz és kíváncsi szemekkel nézte a gyerekeket-mit fognak szólni.
– Ó, ha ott lakhatnék, nem vágynék másra, biztos mindent megkaptál!- sóhajtott fel a pék lánya Örzse.
– Igazad van sok mindent megkaptam, amit a szüleimtől megkaphattam, de sokszor egy jó barát drágább az aranynál- mondta bölcsen Pajtitusz
A gyerekek szünetben tengersok kérdést tettek fel a királyfinak, aki mindenkinek próbált illendően válaszolni.
A következő óra után már Pajtitusz együtt focizott, fogócskázott a gyerekekkel. Olyan boldogan ragyogott arca, mint a nap az égen. Iskola után kiment az egész osztály a piactérre beszélgetni, játszani. Kezdett besötétedni, mindenki elindult haza. A királyfi már alig várta, hogy elmesélhesse király apjának és király anyjának ezt a csodálatos napot.
Amikor haza ért beviharzott a trónterembe és vacsora közben csak mesélt, mesélt annyira boldog volt. Cimborabos király és Barátnőszike királynő büszkék voltak a fiukra, hogy kiállta a harmadik próbát és büszkék voltak a falu népére is, hogy ilyen szeretettel fogadták gyermeküket. Meg is ígérték az úrfinak, majd elhívhatja új barátait a palotába, mert ők is meg szeretnék ismerni ezeket a kedves gyerekeket. A király még vacsora után odahívta magához gyermekét és így szólt:
– Bebizonyítottad, hogy nem csak az eszed, hanem a szíved is a helyén van. Boldogok vagyunk, hogy ilyen gyermekünk vagy!
Este a királyfi lefeküdt és alig várta, hogy újra felkeljen a nap és elindulhasson barátaihoz az iskolába. Tele volt a szíve szeretettel, hogy most már neki is vannak társai, barátai.
Itt a vége fuss el véle, köss csomót a végére!
Fotók forrása: openclipart.org