Decemberben, az óvodában, az iskolában, otthon rengeteg jó cselekedetet hajtottak végre a gyerekek. Eljött az újév, vége lett a szünetnek. A 2. osztályos gyerekeknek nagyon vidáman kezdődött az újesztendő az iskolában. Januárban, amikor visszaérkeztek társaik közé sok-sok élményt osztottak meg egymással. Ági nénivel leültek a szokásos helyükre, a szőnyegre és az osztály csacsogásától volt hangos a terem. Amikor a tanító néni látta, hogy minden csemete elmesélte élményeit ő is mesélni kezdett, hogy ebben az időszakban vannak népszokások, melyeket régen az emberek igyekeztek betartani.

– Van közületek valaki, aki ismer ilyen népszokásokat? – nézett körbe kíváncsian Ági néni.

– Igen, mi például otthon malacot ettünk vacsorára, mert az állítólag szerencsét hoz –válaszolta Tomi.

– Anyukám pedig lencsét főzött újév első napján – mosolygott Zsófi kedvesen. 

– Mi halat ettünk, mert a sok pikkelye a pénzt jelképezi – kacarászott Gábor.

A gyerekek nagyon sok népszokást említettek még, Ági néni meg is jegyezte:

– Nahát, milyen ügyesek vagytok, ez igen! – nézett büszkén körbe az osztályán- nagyon boldog vagyok, hogy otthon ilyen sokat beszélgettek a népszokásokról.

Még sokáig társalogtak erről a témáról, hogy sok helyen még ma is élnek ezek a hagyományok és vajon tényleg beválnak-e.

– Jaj de jó! – örvendeztek a gyerekek – megérkezett a januári mesénk.

Ahogy a gyerekek ezt kimondták a meseláda lassan elkezdett leereszkedni a szekrény tetejéről és csodálatos zúzmarás tájat varázsolt a teremből. Tündéri csipkés hókristályok lepték el az ablakot, a szekrényt, a táblát. Csodálatos csillogásuk beragyogta a gyerekek izgalomtól kipirosodott arcát. A meseláda újra leereszkedett közéjük és kitolódott a januári fiók. Ági néni kivette a benne lévő  papírtekercset, és belekezdett a történetbe.

Egyszer volt hol nem volt még az Óperenciás tengeren is túl volt egy ország. Történt egyszer, hogy arra járt egy vándorlegény, aki ajándék hamuban sült pogácsát adott mindenkinek, akivel útja során találkozott. Akiket megajándékozott derűssé váltak. Ahogy így ment, mendegélt meglátott egy iskolát. Hej, gondolta bemegyek én ebbe az épületbe, körbenézek milyen itt az élet. Még az is lehet, hogy kicsit beülök a gyerekek közé, hiszen már olyan régen ültem iskolapadban és kíváncsi vagyok, hogyan érzik magukat a gyerekek ebben a tanodában. Talán megajándékozom őket egy kis hamuban sült pogácsával is. Ahogy így mélázgatott magában, már az suli udvarán találta magát. Gondolatait a csengő hangja és a gyerekek hangos zsivaja szakította félbe. Vége volt épp az első órának és a diákok örömtől sugárzó arccal szaladtak ki az udvarra. Hú ez igen mennyi kedves gyerek – vakarta meg az állát a vándorlegény. Ahogy így álldogált egy segítőkész hang szólította meg:  

– Szép napot kívánok, segíthetek valamiben, én Ági néni vagyok a 2. dések tanító nénije – köszönt illedelmesen.

– Köszönöm kedvességét igen, elfogadom a segítségét, én Vándor Áron vagyok – válaszolta a legény – hosszú útról érkeztem, és amikor megláttam az iskolát annyira szerettem volna megismerni az itt tanuló gyerekeket. Gondoltam talán még el is tölthetek valamelyik osztályban egy kis időt.

– Gyere kedves Áron szívesen látunk az osztályommal, a gyerekek is nagyon fognak neked örülni – hívta be Ági néni az osztályba a vándorlegényt.

–  Üdvözöllek titeket gyerekek én Vándor Áron vagyok, hét éve, hét hónapja, hét napja járom a világot, hosszú utat tettem már meg, sok országot bejártam, míg végül elértem hozzátok is – mesélte a legény.

– Húúúú azta, és miért vándorolsz ilyen régóta? – kérdezték csodálkozva gyerekek.

– Hosszú története van annak, de szívesen elmesélem, ha szeretnétek meghallgatni – felelte a vándor.

– Látjátok a tarisznyámat? – mutatja fel a vállán lévő táskáját – ez nem akármilyen tarisznya ám, mesés története van. Egy nap, amikor az aratásból tértem haza, észrevettem egy olyan csodálatos madarat, hogy le sem tudtam venni róla a szemem, hangja olyan gyönyörűséges volt, amit addig nem hallottam, tolla ezernyi színben pompázott. Követtem és egy bokorhoz vezetett e pompás tünemény. Képzeljétek el a bokor tövében pedig ott volt ez a tarisznya. Ekkor ez a meseszép madár megszólalt:

– Drága Áron ez a tarisznya téged illet, mert olyan jóságos, kedves vagy, neked az a feladatod, hogy derűt vigyél az emberek életébe – mondta a madár és elröppent.

– Akkor még nem értettem, mit is kell a tarisznyával csinálnom, de ahogy mentem hazafelé az úton találkoztam egy anyókával, aki épp egy hatalmas szalmabálát cipelt a hátán. Elvettem tőle a nehéz rakományt és elvittem a házáig. Az anyóka nagyon hálás volt és azt mondta jó tett helyébe jót várj és elárulta, hogy a tarisznyában csodás pogácsák vannak. Csak el kell indulnom és minden rászorulónak adnom kell a pogácsából, hogy az emberek derűsek legyenek. Arra is figyelmeztetett, hogy vándorutam nem lesz egyszerű, mert lesznek, akik meg akarják majd akadályozni, hogy elérjem feladatomat, de legyek kitartó, mert a jó dolgokért meg kell küzdeni. Akkor elhatároztam, hogy neki vágok és kipróbálom igazat mondott-e a madár és az anyóka. Ahogy bandukoltam hazafelé azon törtem a fejem, hogy kinek adjam az első pogácsát. Aztán eszembe jutott, hogy van a faluban egy gazdag ember Gőgös Gerzson, aki elvárja a falu népétől, hogy önzetlenül segítsenek neki mindenben, de soha nem volt hálás semmiért, mindig morcos volt. Odaértem a házához bekopogtam:

– Jó napot Gerzson bátyám! – köszöntem illedelmesen.

– Hát te mit keresel itt Áron ilyenkor, amikor a földön kellene dolgoznod? –  mordult rám mogorván.

– Hoztam egy kis ajándékot – na erre már rögtön mosolyogni kezdett.

– Na és mit hoztál fiam? – kérdezte nyájasan Gőgös Gerzson.

– Finom hamuban sült pogácsát bátyám – és már a kezébe is adtam a kincset.

Nem fogjátok elhinni, de amint beleharapott még az arca is megváltozott. Eltűnt az a dölyfös tekintete és kedvesen így szólt:

– Nahát, Áron én még ilyen finomat nem ettem, hálásan köszönöm neked ezt a finomságot, gyere légy a vendégünk egy ebédre. Biztosan megéheztél az aratásban – hívott kedvesen Gőgös Gerzson.

– Köszönöm a meghívást Gerzson bátyám, de hosszú út áll még előttem.

Hazamentem elbúcsúztam szüleimtől és azóta vándorlok országról országra, faluról falura. Sok mindet láttam és hallottam már, és nem csak én adok ajándékot az embereknek, hanem sok-sok szeretet kapok tőlük és rengeteget tanulok az utam során. Igaza volt az anyókának, amikor azt mondta jó tett helyébe várj. Boldog vagyok, hogy segíthetek az embereknek, amiben tudok. Ennyi a vándorlásom története.

A 2.  osztály olyan csendben hallgatta végig Vándor Áron meséjét, hogy szinte még a légy zümmögését is lehetett volna hallani. Kis időnek el kellett telni, mire felocsúdtak úgy beleélték magukat a vendég élményeibe. Észrevette ezt Áron is és ő törte meg a csendet:

– Na de most meséljetek nekem gyerekek, van-e valami, amit el szeretnétek érni, meg szeretnétek valósítani? – kérdezte kíváncsian a legény.

– Szeretném, ha jó lenne a félévi bizonyítványom! – mosolygott Zsófi.

– Én rá szeretném beszélni anyáékat, hogy kapjak egy kutyust – mondta Katica.

– A barátaimmal meg szeretnénk nyerni a házi focibajnokságot! – nevetett Gábor.

– Én ki szeretnék békülni a barátnőmmel, mert a szünetben egy kicsit összekaptunk – mondta szemlesütve Zsófi.

– Ha nagy leszek, állatorvos szeretnék lenni – jelentkezett Peti – mert imádom az állatokat.

És csak mondták, mondták a gyerekek, hogy ki mit szeretne csinálni, mi szeretne lenni, mit szeretne elérni. Vándor Áron nagyon örült, hogy ennyi tervük van a gyerekeknek és jó tanácsként elmondta, hogy maradjanak ilyenek, mindig legyen céljuk az életben és nem kell megijedni, ha néha többet kell dolgozni az elérésükért. Ági néni ismét büszke volt kis csapatára, akik még a messziről jött vándorlegényt is elvarázsolták kedvességükkel. Vándor Áron búcsúzóul mindenkinek adott egy hamuban sült pogácsát a tarisznyájából és tudta, hogy ezek a gyerekek is szép mesét tudnak majd saját életükből kerekíteni, amit majd tovább adnak ők is azoknak, akiknek szükségük lesz rá.

Itt a vége fuss el véle, köss csomót a végére!

Fotók forrása: pixabay.com