A nevelés fogalma sokunkat foglalkoztat. Hogyan legyünk tökéletes szülők, pedagógusok, nagyszülők, hogyan neveljünk tökéletes gyereket? Pedig a lényeg nem a tökéletességre való törekvésben, hanem az elég jóban van. Legyünk elég jó szülők, nagyszülők, pedagógusok stb. A nevelésnek akárcsak a körülöttünk alakuló világnak mindig változásra van szüksége. Minden gyermekhez más út vezet, hiszen nincs két egyforma személyiség. Viszont a nevelésnek is, mint mindennek vannak bizonyos esszenciái, hogy elég jó nevelőkké váljunk. A mostani írásomban egy ilyen lényeges elemet szeretnék bemutatni a kötődést és a család, közösség szerepét a gyerekek életében.

Az idősebb generációk sokszor panaszkodnak arról, hogy a fiatalok tiszteletlenebbek és fegyelmezetlenebbek lettek, mint az ő idejükben. Manapság a szülők ösztönösen érzik, hogy valami félresiklott. A mai gyerekek nem olyanok, mint mi voltunk- hangzik el gyakran ez a megállapítás.  Mintha hiányozna belőlük a tágra nyílt szemű csodálkozás, nem hozza őket lázba a világ, és nem akarják felfedezni a természet és emberi alkotó erő csodáit. Sok gyermek túlságosan tapasztaltnak, sőt megcsömörlöttnek, fásultnak és a korához képest túl érettnek tűnik. Úgy tűnik a gyermeknevelés is megváltozott. A szüleink sokkal jobban bíztak magukban és sokkal nagyobb hatással voltak ránk, akár jó, akár rossz értelemben. A mai szülők éppúgy szeretik a gyermekeiket, mint a korábbi generációkhoz tartozó apák, anyák, mégsem tudják mindig éreztetni szeretetüket. Mi is éppoly sok mindenre megtaníthatnánk a gyerekeinket, mint elődeink, de mintha megfogyatkozott volna bennünk a tudás átadásának képessége. Nem érzünk elég erőt magunkban ahhoz, hogy rávezessük a gyermekünket, hogyan tudja kibontakoztatni képességeit. Sokan képtelenek alkalmazkodni, tanulni a negatív tapasztalatokból, és érett felnőttekké válni. A szerető gondoskodás ellenére a gyermekeink rendkívül stresszesek, szorongók és egyre fiatalabb korban depressziósak.  A sors fintora, hogy egyre többet tudunk a gyermeki fejlődésről, mint valaha  és lényegesen több szakkönyv áll a szülők rendelkezésére, mint bármelyik korábbi generációnak.

Mi változott?

A problémát egy szóban ki lehet fejezni: a kontextus. Ahhoz ugyanis, hogy a nevelés hatékony legyen kontextusra van szükség. Ha a gyermek nem fogékony, nem tudjuk jó irányba terelni és utat sem mutathatunk neki. A gyermekek nem hatalmaznak fel minket automatikusan arra, hogy nevelhessük őket csupán azért, mert felnőttek vagyunk, illetve tudjuk, hogy mi a jó nekik és mi szolgála érdekeiket. Mások gyermekeiről gondoskodó szakemberek is szembesülnek ezzel a ténnyel –bölcsődében, óvodában, iskolában. A kultúra változott meg, amelyben gyermekeinket neveljük. A kortársak egyre inkább átveszik a szülő szerepét gyermekeink életében. A gyerekek a társaiktól tanulják meg, mi a jó és mi a rossz, milyenek legyenek, hogyan viselkedjenek, ez azonban aláássa a családokat, megmételyezi az iskola levegőjét, agresszivitással teli ifjúsághoz, a kamaszkori deviáns viselkedések számának emelkedéséhez vezethet.  A mai társadalomban sok gyermek életében a kortársak – vagy a kortársvilág nem feltétlenül pozitív értékeket közvetítő média celebek–léptek az azonosulás középpontjába a szülők vagy a történelem és a kultúra kiemelkedő értékteremtő mintái helyett. A társas kapcsolatok nagyon fontosak a lelki-, szellemi-, személyiségfejlődés folyamatában, de ezekben a nexusokban is lényeges a pozitív értéket közvetítő minta.  Még a kezdetben erős szülő-gyermek kapcsolatokat is alááshatja környezet, amikor gyermekeink kilépnek a világba, amely többé nem értékeli és nem erősíti meg a kötődő kapcsolatokat. Ezért fontos, hogy gyermekeinknek irányt mutassunk, hogy megtapasztalhassák a család erejét.

Mire van szükség?

Ami nélkülözhetetlen az a szülő és a gyermek sajátos kapcsolata- ha ez nem alakul ki, akkor hiányzik a szülői nevelés biztos alapja. A pszichológusok és fejlődéskutatók ezt hívják kötődő kapcsolatnak. A szülői nevelés titka nem az, hogy mit csinál a szülő, hanem az, hogy mit jelent ez a gyermek számára. Amennyiben a gyermek megfelelőképpen kötődik hozzánk, akkor mi jelentjük számára azt a biztos pontot, ahonnan elindulhat, hogy felfedezze a világot és ahová visszatérhet  és mi vagyunk az inspiráció forrásai is. Hiába van a szívünk tele szeretettel, ha nincs köztünk kötődő kapcsolat, vagyis egy olyan lelki köldökzsinór, amelyen át ezt kifejezésre juttathatjuk.

Mi a kötődés?

A pszichológiában a kötődés áll a kapcsolatok és a társadalom működés középpontjában. Az emberek világában a közelség és a kapcsolatok keresése és megőrzése: fizikai, viselkedési, érzelmi és lelki értelemben véve. A fiatal, fejlődő emberi lény lelki életében-, és ha őszinték akarunk lenni, akkor a felnőttében is- a kötődés a legfontosabb. A gyermekek számára pedig elengedhetetlen. A gyermekeinknek érzelmileg kötődniük kell hozzánk, amíg képesek lesznek arra, hogy megálljanak a saját lábukon, önállóan tudjanak gondolkodni, és dönteni, és a saját kezükbe tudják venni az életük irányítását. Ahogy nő a gyermek, úgy lesz egyre nagyobb szüksége arra, hogy tájékozódjon: tudja ki is ő valójában, mi az, ami jó, miért történnek dolgok és mit jelentenek. A kötődés első lépése, hogy a gyerek keres magának tájékozódási pontot, ez lesz a személy, akihez kötődik. Egy gyermek számára a szülő a legjobb tájékozódási pont – később, ahogy szocializálódási környezete változik- egy másik felnőtt, pl. egy pedagógus, aki kiegészíti számára a szülőt. Ám azt, hogy ki válik tájékozódási ponttá a kötődés dönti el. És a kötődés bizony ingatag és szeszélyes. A döntő fontosságú orientáló funkciót olyasvalakire is átruházhatja, aki nem alkalmas erre a feladatra. Ezért óriási jelentőséggel bír az érzelmi biztonság, amit a család később a családdal együttműködve a pedagógus, az iskola biztosíthat a gyerekek számára.

Felhasznált irodalom:

Dr. Gordon Neufeld-Dr. Máté Gábor (2014): A család ereje – Ragaszkodj a gyermekeidhez! Libri Kiadó, Budapest

Fotók forrása: pixabay.com