Eljött a szeptember, beköszöntött az ősz, elkezdődött az iskola. A suli udvara megint a gyerekek csengő-bongó hangjától volt hangos. A  2. osztályba járók nagy örömmel üdvözölték egymást. Alig várták, hogy bemenjenek az osztálytermükbe és megosszák egymással nyári élményeiket.  A szőnyegre ülve nyári élménybeszámolóba kezdtek. Épp befejezték a beszélgetést, amikor kopogtattak. Sanyi bácsi, a gondnok lépett be a terembe, kezében egy ládával, amiben virágok voltak.

–           Szia Sanyi bácsii! Mi van a kezedben ? -érdeklődték  kíváncsian.

–           Gyönyörű virágokat hoztam nektek, amit a termetek előtti kiskertbe elültethettek, mielőtt megkezdődik a tanítás.

Sanyi bácsi letette a virágokat egy asztalra, köszönt és már ment is tovább.

–              Gyerekek mit szólnátok, ha most elültetnénk a virágokat? Úgyis elég régóta ücsörgünk a szőnyegen, mozogjunk egy kicsit!- mondta Ági néni.

Az osztály szinte egyszerre pattant fel, mert nagyon szerettek kertészkedni.

A kis csapat elővette a kerti szerszámokat, és Sanyi bácsi segítségével munkához is láttak. Már 10 perce folyt a kertészkedés, amikor Peti felkiáltott:

-Valami kőbe elakadt az ásóm!

– Hát ásd ki! – válaszolta Tomi.

– Már próbáltam, de nem bírok vele. Lehet, hogy valami nagy beton darab. Gyertek, segítsetek!

Az osztálytársak már futottak is. és ásni kezdtek.  Váratlanul nagy örömujjongásra lett figyelmes a tanító néni.

– Mi az, csak nem kincset találtatok? – kérdezte mosolyogva.

– Hááát lehet! Képzeld Ági néni egy ládát ástunk ki a földből .

– Nézzétek, még fiókjai is vannak, és valami van ráírva.

Kedves 2.osztály!

Nagyon ügyesek vagytok, hogy megtaláltátok ezt a ládát. Ez nem egy egyszerű láda ám, hanem egy meseláda, ami kincseket rejt, de kézzel nem fogható kincseket. Minden fiókon egy hónap neve áll. A fiókot csak abban a hónapban nyithatjátok ki, amelyik hónap neve szerepel rajta.  A többit majd megtudjátok a tanító nénitől!

Jó szórakozást kíván: a csodás meseláda

-Húú ez milyen izgis – suttogta Kati. –  Már alig várom, hogy kihúzzuk a szeptemberi fiókot.

A gyerekek beérve a terembe leültek a szőnyegre. Amikor a ládát Ági néni középre, valami csodálatos dolog történt.  A láda elkezdett forogni-pörögni és az ősz színeiben pompázott.

-Nem vagytok kíváncsiak mi van a fiókban? Nézzük meg!

A fiókból egy papírtekercs került elő és  Ági néni mesélni kezdet

Volt egy osztály s  ebben az osztályban egy kisfiú, akit Dávidnak hívtak. Sokat mosolygott, rajzolt, kedves volt, de a mosolygós szemében mégis ott rejtőzött valami furcsa szomorúság. A viselkedésével mindig magára akarta vonni a tanító néni és az osztálytársai figyelmét. Első osztályban például, ha órán nem tudott figyelni, gyakran az asztal alatt bujkált. Másodikban gyakran kiborította a tolltartóját, szétdobálta füzeteit, de a tanító nénitől segítő kezet kapott.

–              Gyere játszani Dávid! – hívták a gyerekek minden szünetben, de ő sosem akart menni.

–              Most nincs kedvem, inkább rajzolok – válaszolta gyakran.

–              Gyere focizni!

–              Nem akarok, inkább leveleket szedek az udvaron – felelte, és többnyire magányosan kószált a iskola udvarán.

Egyszer Dávid megbetegedett. Nagyon hiányzott a kis társainak.

–              Mi lehet Dáviddal? – kérdezték a tanító nénit.

–              Semmi komoly, csak megfázott egy kicsit, már telefonált az anyukája. Ne aggódjatok,  holnap jön iskolába – mondta  Ági néni  -Arra gondoltam, hogy amíg nincs itt, beszéljük meg, hogyan segíthetnénk még többet Dávidnak, hogy jobban érezze magát az osztályban. Kinek van ötlete?

–              Vegyünk neki cukrot – gondolkodott hangosan Peti.

–              Szerintem vegyünk neki matricát – vágott közbe Ági.

–              Nem, ezek nem jók. Vegyünk neki színes ceruzát, úgyis nagyon szeret rajzolni – kiabálta be Marika.

Sok-sok ötletet mondtak a gyerekek, amikor megszólalt Erzsike:

–              Kedveskedjünk neki minden nap, s mindig valami mással!

–              Mit szólnátok ahhoz, ha nemcsak neki kedveskednénk, hanem mindenkinek az osztályban? –kérdezte Ági néni.

.         Arra gondoltam, hogy minden nap felkerülne a táblára egyikőtök neve. Azon a napon mindenki annak az egy gyereknek okozna valami örömöt. Tetszik nektek az ötlet?

–              Nagyon, de hogyan csináljuk? – érdeklődték lelkesen.

–              Ne ajándékokra gondoljatok, hanem olyan ötletekre, amiben tényleg tudtok egymásnak segíteni. Pl. kihozzátok a tízóraiját, megdicséritek, amiben ügyes volt megkérdezitek, hogy miben kér még segítséget. Ez a nap arról a gyerekről szól, akinek a táblán van a neve. Mit szólnátok ahhoz, ha elsőnek Dávid neve kerülne fel a táblára? – kérdezte Ági néni.

Másnap, amikor Dávid megérkezett, a többiek örömmel mesélték, hogy milyen szuper dolgot talált ki az osztály és,hogy ma pont az ő neve került fel a táblára.

Dávidnak is tetszett a kis játék. Alig bírta befogadni a sok figyelmességet és szeretetet, amit kapott. A hónap folyamán mindenkinek felkerült a neve a táblára, mindenki „kiválasztott” lett. A tanító néni örömmel figyelte a kis csapatát, azt, hogy  mennyire kedvesek lettek egymással.

Dávid már nem vonta ki magát a játékokból, szívesen játszott a társaival, de  szemében még mindig ott volt az az érdekes szomorúság. Egyik reggel  Ági néni, alig ért be az iskolába, már megrohamozták a gyerekek.

–              Kati néni, Dávid azt mondja, hogy az anyukája, az Ica néni, nem is az anyukája, mert őt az Ica néniék kiválasztották. Örökbe fogadták. Hozott egy fényképalbumot is, ami tele van képekkel.

–           Tanító néni , mit jelent az, hogy örökbe fogadták?

Kati nénit kicsit váratlanul érte a roham, alig várta, hogy beérjen az osztályterembe. Ő tudta Dávid titkát, de gondolkodni kellett,  hogy helyesen  cselekedjen.

–              Dávid, légy szíves segíts bevinni a kabátomat a tanáriba! – kérte a kisfiút, és  menet közben beszélgetni kezdtek.

–              Dávid miért hoztad el a fényképalbumot? Meg szeretnéd osztani a titkodat az osztálytársaiddal?

–              Igen szeretném nekik elmondani. Anyával is megbeszéltem, ő adta ide nekem az albumot.

–              Rendben Dávid. Itt leszek melletted.

Visszatértek a terembe, ahol az osztály már zsibongva várta őket.

–              Dávid ma egy nagyon fontos dolgot szeretne megosztani velünk. Legyünk büszkék arra, hogy megtisztel minket ezzel. Leült Kati néni mellé a szőnyegre, kezében a fényképalbummal, miközben a gyerekek , körbe ülték őket. El szeretnék mondani nektek valamit….

Dávid mesélni kezdte élete történetét. Szülei örökbe fogadták. Ezért hozta el a fényképalbumot, ami ezeknek az éveknek az emlékét őrzi. Benne volt amikor pici baba volt és a gondozó nénik odaadással ápolták. Azt is elmesélte,  amikor először találkozott Ica nénivel és Józsi bácsival, akik most már a szülei. Ahogy lapozták az albumot, úgy rakódott össze Dávid életének minden darabkája, mint amikor egy fa virágba borul. A kisfiú szeme csillogott a megelégedéstől, hogy megoszthatta titkát a legjobb barátaival, az osztálytársaival. Boldog volt, hogy látta mindenki vele érez, és megértik a történetét. Miközben gyerekek néma csendben hallgatták, Dávid csak mesélt, mesélt. Azt is elmondta, hogy mennyire örül, hogy van anyukája, apukája, családja. Mennyire szereti őket, azért mert őt választották kisfiuknak. Még kiskutyát is kapott, akivel imád játszani.  Azzal fejezte be a történetét, hogy neki a világ összes játékánál fontosabb, hogy van családja.

Kis csend lett a teremben a mesélés után,

-De te annyira hasonlítasz anyukádékra. Hihetetlen, hogy nem ők az igazi szüleid!

-Látszik, hogy annyira szeretnek téged – mondta Gábor.

A kisfiú derekasan állta a kérdéseket, és szívébe egyre nagyobb béke költözött. Érezte, elfogadják őt, és nem kell soha többé titkolóznia. Hálás volt Kati néninek, amiért engedte őt mesélni. Hálás volt anyukájának, amiért elhozhatta a fényképalbumot. Megtelt a szíve szeretettel az osztálytársak felé is, amiért megértették és elfogadták őt a történetével együtt.

Amikor Kati néni megérezte, hogy a kis hős fáradni kezd, arra kérte a  csapatot, hogy fejezzék be a beszélgetést. Mindenki ölelje meg Dávidot a bátorságáért és őszinteségéért cserébe. A nagy ölelkezés közepette a tanító néni is mondott egy záró gondolatot:

-Tudjátok gyerekek, Dávidot az anyukája nem a hasában, hanem a szívében hordta ki.

A beszélgetés után Dávid szeméből eltűnt a megmagyarázhatatlan szomorúság, csak az örömtől és hálától boldog arcát lehetett látni.

Itt a vége, fuss el véle, köss csomót a végére!

Fotók forrása :pixabay.com