Pajtitusz és a három próba- Novemberi mese

Beköszöntött az ősz utolsó hónapja. A 2. osztályos gyerekek az őszi szünet után kipihenve, feltöltődve, derűsen tértek vissza az iskolába. Ági nénivel a tanító nénijükkel leültek körbe a szőnyegre és elmesélték mi történt velük az októberi vakáció alatt.  Bevallották, hogy nagyon jó volt otthon pihenni, játszani, kirándulni, de már várták, hogy találkozzanak a barátaikkal és tanító nénijükkel. Amikor befejezték a beszélgetést Ági néni szólalt meg:

–              Boldog vagyok, hogy mindenkinek jól telt az őszi szünet, de most már üljünk a helyünkre – kérte Ági néni

–              Ági néni, ne tanuljunk még ma! –kérték sóvárgó, csillogó szemekkel a gyerekek.

–              Akkor mit szeretnétek csinálni? – tudakolta mosolyogva a tanító néni.

–              Beszélgessünk, meséljünk, játszunk! – vágtak szinte egymás szavába a gyerekek.

Ági néni szeretettel nézett körbe kis csapatán és már tudta, hogy ma bizony nem lesz tanulás. Úgy is olyan ügyesek nem maradnak le semmiről. – Tűnődött magában.

Ebben a pillanatban, amíg a tanító néni töprengett, mintha a meseláda is meghallotta volna a gyerekek és Ági néni gondolatait, nem hiába csodás meseláda. Halk zenélésbe kezdett és óvatosan leereszkedett a szőnyeg közepére. Amikor leért bámulatos dolog történt, ahogy kitolódott a novemberi fiók úgy telt meg az osztályterem csillogó ködfoltokkal, zúzmarás levelekkel. A gyerekek szájat tátva maradtak attól a gyönyörűségtől, ami körbe vette őket. Izgatottan szólalt meg Tomi:

–              Húúúúúú de izgi, kaptunk egy újabb mesét.

Ági néni örömmel vette ki a papírtekercset és el is kezdte a mese olvasását.

Hetedhétországon is túl, az Óperenciás tengeren is túl, az üveghegyeken is túl, élt egyszer egy király, egy királynő és egy királyfi. A királyt Cimborabos királynak hívták, a királynőt Barátnőszikének, a királyfit Pajtitusznak.  Nagy szeretetben, boldogságban éltek. Az udvar népe leste a kis királyfi minden kívánságát. Ugrottak minden szavára, játszottak vele. A királyi család és az alattvalók szemefénye volt a gyermek.

Ahogy Pajtitusz cseperedett igaz, hogy mindent megkapott jóságos szüleitől, de szíve mégis megtelt szomorúsággal. Rosszkedvű lett, nem volt kedve már az udvar lakóival játszani, csak ült a szobájában egykedvűen.  A királyi család nagyon megrémült, milyen betegség lehet, ami gyermeküket kínozza. A legjobb tudósokat, orvosokat hívták a városból, országból, az Óperenciás tengeren túlról, hogy derítsék ki mi lehet gyermekük szomorúságának oka. A sok tudós, doktor csak rázta a fejét, amikor a király érdeklődött a fia hogyléte felől, hogy ők bizony nem tudják, mi lehet a királyfival.

–              Szedte vette teremtette- mérgelődött a Cimborabos király- én már pedig addig ki nem jövök a fiam szobájából, amíg nem tudom meg mi bántja. Hívta magával Barátnőszike királynőt is.

–              Barátnőszike,  feleségem gyere, tarts velem derítsük ki mi szomorítja egyetlen gyermekünk szívét  -szólt kedvesen, s ezzel kézen fogta élete párját és bementek a királyfihoz.

Nem is gondolnátok miért volt az Pajtitusz úrfi szomorú. Elmesélte királyi szüleinek, hogy ő amikor a palota udvarán a felnőttekkel játszott meghallotta, ahogy a faluban a gyerekek épp iskolába sereglettek. Olyan vidámak voltak, nevetgéltek, beszélgettek, játszottak a vásártéren és utána  nagyon szomorú lett. Egymásra nézett a király és a királynő, csodálkoztak, de nagyon boldogok voltak, hogy fényderült mi nyomasztja a gyermekük szívét. Ekkor Pajtitusz egy kérdéssel fordult  Cimborabos király felé:

–              Felséges király apám engedd meg, hogy én is játszhassak és iskolába járhassak a többi gyerekkel- kérlelte apját reménykedve a királyfi.

A Cimborabos király és Barátnőszike királynő gondolkodóba estek, hogy mitévők legyenek, mit is csináljanak. Ekkor a király hirtelen a fejéhez kapott:

–              Megvan kitaláltam, ha azt szeretnéd, hogy a palota kapuján kívül találkozz gyerekekkel és közéjük járj iskolába, ki kell állnod három próbát – mondta.

A királyfi szeme felcsillant, örömmel kíváncsian nézett király apjára.

–              Juj de jó, juj de jó, úgy izgulok és várom már felséges király apám! Mi lesz az első próba – kérdezte és odaszaladt megölelte szüleit.

–              Az első próbát a lovagjaink állítják össze neked, holnap kelj fel korán, reggeli után találkozunk a lovagteremben.- mondta Cimborabos király komoly hangon, de mosolyogva és játékosan megkopogtatta a kis királyfi fejét.

Eljött az első próbatétel napja, Pajtitusz úrfi alig bírt aludni a nagy izgatottságtól, de tudta, hogy mindent meg fog tenni, hogy ki állja a próbát. Reggel korán már a lovagteremben várta a feladatot. Az első próbán sok mindent szükséges volt teljesíteni, kapott egy zsákot és abban kellett áthordani egyik helyről a másikra egy kisebb farakást. A lovagok még abban is agyfúrtak voltak, hogy a királyfi  tudja-e melyik a bal és jobb keze. Pajzsot kellett hol az egyik, hol a kezébe venni mikor mit mondtak neki. A sikeres próbatétel után kapott a lovagoktól egy jó tanácsot, de ne feledd Pajtitusz többet ésszel, mint erővel! A királyfi úgy szaladt, mint még soha, hogy közölje szüleivel az örömhírt, hogy sikerült az első próba. Cimborabos király és Barátnőszike királynő nagyon örültek. A király boldogan ölelte magához gyermekét és így szólt:

–              Halld akkor a második próbát, amit a tudósaink állítottak össze.

–              5 szénarakás meg 3 szénarakás összehordva hány szénarakás?- kérdezte Tudós Tódor

Járkált a királyfi fel alá a trónteremben egyszer csak örömmel kiabálja a választ:

–              Mi sem egyszerűbb, hát egy- kiálltja fülig érő szájjal. Teljesítette a második próbát is.

–              Jól van fiam büszke vagyok rád, holnap jöhet a harmadik próba, de hogy mi majd csak reggel tudod meg- mondta sejtelmesen és feleségére bazsalygott.

Mindenki nyugovóra tért, a királyfi is mély álomba merült, elfáradt a próbatételektől és az izgalomtól.  Reggel a kakas kukorékolására ébredt, és azonnal eszébe jutott, hogy eljött az utolsó megmérettetés napja. Kipattant az ágyából és már rohant is a trónterembe.  Szülei már nagyon várták.

–              Drága gyermekünk az utolsó próbatételt bizonyára már nagyon várod. Ezt a feladatot édesanyád és jó magam találtuk ki számodra – mondta kedvesen a király- bebizonyítottad, hogy erős vagy, az eszed is a helyén van. El is mondjuk, hogy mi az utolsó próbád- és Pajtitusz királyfi kezébe adtak egy táskát, amiben irka volt, palatábla és spongya. Nincs más dolgod, öltözz át kényelmes öltözékbe és mehetsz az iskolába.

–              Ez tényleg igaz, mehetek iskolába a többi gyerekhez? Ez az utolsó próba, hát ez pompás-örvendezett az úrfi, és már szaladt is átöltözni

Szülei kikísérték a palota kapujáig, elbúcsúztak tőle nagy öleléssel és sok sikert kívántak neki az iskolához.

Amikor beérkezett a gyerekekhez csodálkozva nézték, hogy ki az új kisfiú. Rögtön körbevették, kérdezgetni kezdték:

–              Honnan jöttél, mi a neved, te kicsoda vagy?-faggatták a gyerekek.

A tanító néni lépett oda és bevezette a gyerekeket az iskolába, leültek és nyugodtan beszélgetni kezdtek.

–              Gyerekek mától lesz egy új osztálytársatok fogadjátok őt olyan szeretettel, ahogy szeretnétek, hogy titeket fogadjanak.  –kérte Kedves Sára, a tanító- Mutatkozz be a többieknek Pajtitusz!

A királyfi bátran felállt, elmesélte, hogy itt lakik nem messze az iskolától és mennyire vágyott már arra, hogy találkozhasson a gyerekekkel.

–              Ezt nem értem, ha itt laksz a közelben akkor miért nem találkoztunk eddig?- kérdezte a cipészmester fia Jancsi.

–              Én a palotában lakom és igaz, hogy nagyon szeretem a szüleimet, és mindenkit, aki a palotában van, de nagyon egyedül éreztem magam. Főleg azóta, hogy meghallottalak titeket, milyen vidáman mentek az utcán és játszotok közösen a piactéren, Úgy éreztem nekem is szükségem van társakra, pajtásokra -ismerte be Pajtitusz és kíváncsi szemekkel nézte a gyerekeket-mit fognak szólni.

–              Ó, ha ott lakhatnék, nem vágynék másra, biztos mindent megkaptál!- sóhajtott fel a pék lánya Örzse.

–              Igazad van sok mindent megkaptam, amit a szüleimtől megkaphattam, de sokszor egy jó barát drágább az aranynál- mondta bölcsen Pajtitusz

A gyerekek szünetben tengersok kérdést tettek fel a királyfinak, aki mindenkinek próbált illendően válaszolni.

A következő óra után már Pajtitusz együtt focizott, fogócskázott a gyerekekkel. Olyan boldogan ragyogott arca, mint a nap az égen. Iskola után kiment az egész osztály a piactérre beszélgetni, játszani. Kezdett besötétedni, mindenki elindult haza. A királyfi már alig várta, hogy elmesélhesse király apjának és király anyjának ezt a csodálatos napot.

Amikor haza ért beviharzott a trónterembe és vacsora közben csak mesélt, mesélt annyira boldog volt.  Cimborabos király és Barátnőszike királynő büszkék voltak a fiukra, hogy kiállta a harmadik próbát és büszkék voltak a falu népére is, hogy ilyen szeretettel fogadták gyermeküket. Meg is ígérték az úrfinak, majd elhívhatja új barátait a palotába, mert ők is meg szeretnék ismerni ezeket a kedves gyerekeket. A király még vacsora után odahívta magához gyermekét és így szólt:

–              Bebizonyítottad, hogy nem csak az eszed, hanem a szíved is a helyén van. Boldogok vagyunk, hogy ilyen gyermekünk vagy!

Este a királyfi lefeküdt és alig várta, hogy újra felkeljen a nap és elindulhasson barátaihoz az iskolába. Tele volt a szíve szeretettel, hogy most már neki is vannak társai, barátai.

Itt a vége fuss el véle, köss csomót a végére!

 

Fotók forrása: openclipart.org