Már iskolás vagyok! Amikor óvodába jártam alig vártam, hogy elsős legyek. Emlékszem, mennyire izgatott voltam nyáron, milyen lesz, amikor bepakolom az iskolatáskába a szép tolltartómat, illatos füzeteimet, könyveimet és belépek az iskolába. Mindenki engem fog nézni és büszke lesz rám, milyen nagyra nőttem, milyen ügyes vagyok.  Minden füzetet, könyvet bekötöttünk anyával. Szerintem anya is nagyon várta, hogy iskolás legyek. Tudom ő is izgult kicsit, akárcsak én. Anya és apa mindig nyugtatgatott, minden rendben lesz.

Hát sajnos ez nem így lett. Kiderült, hogy én egy nagyon izgő-mozgó, szaladgálós, csacsogós gyerek vagyok. Ezt nem is tudtam eddig, de nem tehetek róla, annyi minden van, ami érdekel. Például amikor a tanító néni magyaráz, épp akkor száll el az ablak előtt egy galamb, Pistike leejti a radírját vagy annyi sok minden van a fejemben, hogy annak onnan ki kell jönni és megbeszélni azzal, aki épp mellettem van. Nagyon sok mindenre kell odafigyelnem, hogy jó legyek. És én tényleg rettenetesen igyekszem, de nem mindig megy ez nekem. Képzeljétek el, reggeltől délutánig az iskolában vagyok. Sok óránk van. Nagyon szeretem az ének a testnevelés és rajz órát, mert szépeket rajzolok, szeretek mozogni és énekelni. Szeretném a matematikát, írást és olvasást is, csak ezek valamiért nehezebben mennek a fejembe.

Jaj és majd elfelejtettem van egy vár az osztályunkban, mindenki feljut a csúcsára, ha ügyes, okos és jó. Van már, aki mindjárt felér, de én még mindig csak az alsó szinten várakozom. Egyszer kicsit feljebb jutottam, de valamit mondtam a padtársamnak, kicsit rosszcsontkodtam és visszaléptem oda, ahol voltam. Sokszor gondolkodtam már azon, hogy mi lenne, ha egyszer egy jó tündér reggel, mire bemegyek a terembe felvarázsolna a vár csúcsára, ahol már sokan vannak. Hú ez, milyen szuper lenne! Ez mindig eszembe jut, ha erre a várra nézek, és ilyenkor szomorú leszek, mert még mindig ugyanott vagyok, ahol voltam. Sokszor még a hasam is megfájdul ettől a nagy szomorúságtól. Úgy szeretnék én is a feljutni oda, ahol már a többiek vannak. Nekem miért nem sikerül? Én nem vagyok ügyes, okos és jó?  

El sem hiszitek mennyi mindenre kell figyelnem. Vegyem elő a könyvemet, nyissam ki a 98. oldalon, hallgatom hol tartunk, de fogalmam sincs. Oldjam meg a feladatokat, de milyen feladatokat? Írjam fel a házi feladatot, de milyen házi feladatot és közben, annyi minden van, ami történik körülöttem.

Amikor anya vagy apa értem jön délután, alig várom, hogy otthon legyek és játszhassak a játékaimmal vagy a kutyusommal, de nem lehet, mert sokszor otthon kell befejeznem a leckét. Na, ezt nagyon nem szeretem, mert sokszor vitatkozunk e miatt anyáékkal. Kiderül, hogy nem írtam fel rendesen, ezért fogalmam sincs mi a házi. Bezzeg a Gizike felírta, de én még erre sem vagyok képes. Na és persze megint nem bírtam nyugodtan ülni az órán és a tanító néni ezt be is írta az üzenő füzetembe és ráadásul megint nem volt kész a leckém.

Ma mindennel elkészülünk, leülünk tanulni és tíz perc múlva kiderül, hogy én semmit nem tudok, miért nem tudom ezt meg azt megérteni, amikor olyan egyszerű. És akkor elkezdenek záporozni a könnyeim és sokszor már anyának is. Én nem akarom, hogy anya szomorú legyen, azért mert én nem vagyok ügyes, okos és jó! Bárcsak felkerülnék a vár csúcsára, akkor anya nem sírna miattam többet és látná, milyen okos, ügyes és jó gyereke van. Vagy bárcsak ne lenne az a hülye vár, az az oka mindennek!